Kedves Cserkésztestvéreim!

Megtisztelő számomra, hogy mai értekezletünkön szólhatok hozzátok cserkészmúltam élményeiről, kerüle-tünk megalakulásának éveiről, természetesen a teljesség igénye nélkül. Azt hittem, vártam, hogy többen lesznek itt a fiatalok közül.

Másodikos gimnazista koromban lettem cserkész. Őrsvezetőm, egy határozott fellépésű ötödikes nagy ha- tással volt rám, példaképem lett, utánoztam. Rengeteg élmény kapcsolódik ezekhez az évekhez. Az első őrségek alkalmával, néha szorongva, félve megismertem az éjjeli erdő sejtelmes neszeit, beszédes csendjét. Vagy az első főzés, amikor a rám bízott paprikáskrumpli úgy odakozmált, hogy nemcsak az étel, hanem a hatalmas vaslábos is tönkrement. És még sok más kisebb-nagyobb esemény. Legemlékezetesebbek a minden esti tábor- tüzek, a lobogó lángok, az ég felé röppenő szikrák, és főként az érdekes beszélgetések, ahol mindenről lehetett beszélni. Én, egyike a legkisebbeknek éppen úgy beszélhettem, hozzászólhattam mindenhez, mint a nagyok. És a sok méta, játék, a parázsló tűz mellett énekelt rengeteg dal. Aki ezt átélte, nem felejti el. Hetenként összejövetelek, majdnem minden vasárnap kirándulás, ősszel és tavasszal többnapos portyák, egyházi és világi ünnepségek, kivonulások, szolgálatok, díszőrségek. A cserkészeket akkoriban mindenütt szívesen látták, sőt el is vár- ták megjelenésüket. Azután a háborús években ezekhez hozzájöttek a légoltalmi feladatok. Meglehetősen zsúfolt lett cserkészéletünk.

Cserkészéletem első nagy példaképe őrsvezetőm volt. Hangsúlyozom, hogy az őrsvezetőnek – különösen az újonc évben – mennyire fontos, milyen döntő szerepe van a cserkészélet további alakulására. Fejlődésemre a cserkészet legmélyebben 14-16 éves korom hatott világnézetem kifejlődésére. Megszerettem a természetet, az erdőjárást, megismertem a dalokat, különösen a népdalokat, ezek azután egész életemben elkísértek. Egyetemista lettem, magam is vezető, ekkor értettem meg, hogy a cserkészet nemcsak játék, szórakozás, sport, hanem ezeket mind magában foglalva egész életünkre rányomja bélyegét. Nem járunk mindig egyenruhában cserkész- voltunkra hivatkozva, hanem a cserkésztörvényeket egyszer s mindenkorra elfogadjuk, és egész életünket azok szellemében kívánjuk leélni.

A háború után 1945-48 között újra élt a cserkészet, a csapatok működtek, de valahogy fellazultak. Azután 1948-ban megszüntették, törvényen kívül helyezték a cserkészetet, feloszlatták a csapatokat. A következő 40 évben hivatalosan nem volt cserkészet Magyarországon. Voltak, akik különböző jelszavakkal megpróbáltak cserkészkedni, de ez nem volt az. A hatóságok előbb-utóbb minden ilyen próbálkozást felfedeztek, a vezetőket – még jó, ha csak a vezetőket – összeesküvés, államellenes tevékenység és más hasonló vádak alapján elítélték. A 80-as években valamelyest enyhült a politikai nyomás, és 1988 végén lehetővé vált a cserkészet újjászervezése. Egyre-másra alakultak, ill. alakulnak újra a cserkészcsapatok. Jelentkeztek fiatalok és öregek, de kevés volt a vezető, és ezek is különböző nézeteket vallottak. Talán legtöbben a régi vezetőtisztek voltak, akik azt akarták folytatni, amit negyven évvel ezelőtt abbahagytak. Én is ezek közé tartoztam. Többségük úgy érezte, kötelességük továbbadni gyermekeiknek szemléletüket, magyarságtudatukat, mindazt, amit a cserkészettől kaptak.

A másik csoportot azok a fiatal korosztálybeliek alkották, akik lehetőségeiket és esetleges ismeretségeiket kihasználva a nyugati magyar cserkészet keretében korszerűbb szemléletű vezetőképzést kaptak.

Jelentkeztek aztán jó szándékú, minden ismeret és tapasztalat nélküliek is, akik szerettek volna tevékeny részt vállalni a munkában. Nekik egészen egyéni elképzeléseik voltak.

Az idők folyamán kialakult egy negyedik csoport is részben az előbbiekből, részben a fiatalabbakból, akik az újjáéledt magyar cserkészettől kaptak indíttatást.

Úgy vélem, magától értetődő, hogy a heterogén összetételből nem egyszer származott baj. Minden téren voltak problémák még az egyenruha kérdésében is, bár ezek a torzsalkodások elsősorban felsőbb síkon történ- tek. A csapatok szaporodtak. a létszám emelkedett, megalakultak a kerületek. 1992-ben különvált, és megalakult a X. Cserkészkerület. Ennek első elnökéül engem választottatok, bár őszintén szólva, akkor is, most is mondom, hogy erre nem vágytam, nem számítottam.

Az új kerület újonnan választott vezetőségének első tennivalója volt saját munkájának megszervezése. Ki kellett alakítani a munkarendet, meghatározni a feladatokat és hatóköröket, gondoskodni egy körlevél szerkesztéséről és annak rendszeres terjesztésről, fel kellett mérni a kerület csapatait, a cserkészek létszámát, meg kel- lett szervezni a vezetőképzést őrsvezetői és segédtiszti szinten stb. Lassan-lassan(ismétlés, kötőjellel) elrendeződtek a dolgok, belejöttünk a munkába.

 Az első nagyobb megmérettetés 1993-ban a gödöllői Jamboree emléktáborban volt, a kerület vezetőségéből többen részt vettek a tábor szervezésében és a parancsnokságban is. 1996-ban Ópusztaszeren a millenáris nagytáborban a Tarján altábort mi alkottuk, a legjobbak között emlegették. 1998-ban Isaszegen kerületünk megtartotta saját emléktáborát. Minden évben megrendeztük Németh István vezetésével Szigetszentmiklóson a SZER- t, ez egyre népszerűbb lett az egész országban és a határokon túl is. 2000-ben hagyományteremtő szándékkal kerületi cserkésznapokat rendeztünk. Nagy volt az érdeklődés és a siker.

Intéznünk kellett sok más kisebb-nagyobb, fontos és kevésbé fontos ügyet: raktárkeresés, kerületi helyiség szerzése – 8 év alatt négyszer kellett költöznünk. Versenyeket, vetélkedőket szerveztünk. Azt hiszem, anyagiakban jól sáfárkodtunk, segítettük a vezetőképzéseket, minden kerületi rendezvényt, még egy-két rászoruló csapatot is. Sajnos, intéznünk kellett kellemetlen vitákat is. Ezek során elképzelhető, hogy egyes esetekben ta- lán nem voltunk eléggé körültekintőek, vagy esetleg elhamarkodottan, tévesen ítéltünk el valamit, vagy valakit. Ez lehetséges, tévedni emberi dolog. Egyet azonban nyugodt lelkiismerettel merek állítani: mindig a jóindulat a jó szándék vezetett minket, és mindenkor a cserkészet, a közösség érdekeit tartottuk szem előtt. Általában tudomásul vették döntésünket, de voltak, akik megsértődtek, megharagudtak ránk. Személyében soha senkit sem akartunk megsérteni.

A 90-es évek második felében az addigi szemlélet megfordult, az addig fejlődő létszám stagnált, majd meg- csappant. Nem mindig sikerült a kiöregedett vezetők pótlása. Egyesek úgy vélték, hogy a diákok túlterheltsége, a sok különóra az okai ennek a jelenségnek, mások azt gondolták, hogy nem találtuk meg azt a vonzó programot, ami a mai fiatalokat megszólítja. A mi tevékenységünk nem jelent a fiataloknak újat, hiszen mindaz, ami annak idején szinte a cserkészet privilégiuma volt, sátorozás, táborozás, nagyobb túrák, repülés, ma elérhetők mindenki számára a cserkészet nélkül is. A mai mobiltelefonos, internetes világban a számunkra olyan jelentős morze tudás, jeladás szinte nevetségesen anakronisztikus.

A létszámcsökkenés nemcsak a cserkészetet érinti. Azt hiszem, hogy a jelenség nem egysíkú, helyenként ta- lán más és más okozza. A magyar társadalom közömbös a cserkészet iránt; egyesület, mozgalom csak akkor számíthat támogatásra, ha törekvéseit a szélesebb rétegek is megismerik, elfogadják. Jó lenne olyan konkrét, megfogható, elérhető célt találni, amely az egész magyar társadalomban visszhangra talál. Nem vagyok pedagógus, nem tudom megfogalmazni, de érzem a hiányt.

Két perióduson át voltam a kerület elnöke, 8 éven át sok minden történt. Őszintén mondom, hogy minden- kivel szívesen ültem le tárgyalni. Mindenki végezte feladatát, megtette, amit tőle vártam. Most visszatekintve minden volt munkatársamnak köszönetet mondok. Mindenkinek, a jelen levő elnökségnek, a csapatoknak, vezetőiknek, mindnyájatoknak jó munkát kívánok!

Dr. Récsey Béla
a kerület örökös tiszteletbeli elnöke

Tisztelt Cserkésztestvéreim!

Korosztályom – bár igencsak számosak éveim – gyermekként a cserkészettel csupán nem sokkal a megszűnése előtt találkozhatott. Így történt ez velem is.

Cserkésszé minősítésemet ezért később kaptam, elég különös körülmények között. Őszintén szólva erre ma is büszke vagyok. Manapság divatosak bizonyos ” jelentések. Egyet idéznék:

III/III. Főcsop. Ügynökség.
Tárgy: “Felkészülök” fcs. ügyben. 1960. jul. 20.
„Váradi fcs.ügynök 1963. márciusában vett részt egy Kádár Jenő által szervezett összejövetelen, ahol olyan irredenta nacionalista dalokat énekeltek, mint Édes Erdély, itt vagyunk és a cserkész indulót.”

Talán érthető tehát, hogy felfokozott izgalommal vártam a cserkészet újjáalakulását.

Tudtam, és ma is vallom, ez már nem a mi ügyünk. Csak segíthetünk, de nem vehetjük át a felelősséget, és főleg nem kényszeríthetjük ki hogy elfogadják tanácsainkat.

Így esett, hogy a X. Cserkészkerület megalakulásakor főtitkárnak kértek fel – ha jól emlékszem, Csermely Laci bácsi –, és sokáig  be is töltöttem ezt a funkciót. Sok kedves emlék – persze, a magam alkonyuló 10 éve is – felvillanhat. Akkor még Surján László, Sz. Lukács János neve fémjelezte vezetőinket. De nagy szükség lenne rájuk! Nyolc évig működtem együtt Béla bácsival, Imre Sanyival, Zsuzsa nénivel. Korrekt, lényegre törő, a realizmust tükröző kapcsolat volt. Köszönet érte!

És mi lehet az üzenet? Csak imádkozhatok érte!

Fiatal cserkésztestvéreink sok dolgot átvehetnek tőlünk. Egyet ne! A széthúzást, ellenségeskedést! Van külső ellenfelünk elég! Ugyanakkor számos olyan fórumon, ahol kellene nem jelenik meg a cserkészet, vagy arra alkalmatlanok képviselik.

Korosztályunk kihagyásos. Akik 10-12 évvel ezelőtt kerültek közelünkbe, most éppen az egzisztenciateremtéssel, családalapítással vannak elfoglalva. Borzasztó sokat, köztük az életben is hasznos dolgokat, tanultak nálunk, szervezést, kommunikációt, és bizony mindezt nem a cserkészet javára kamatoztatják. Valami keveset, a tandíj fejében juttassanak vissza! Fordítsanak pár évet, energiát a mi ügyünkre is!

Adjuk meg a hibázás lehetőségét! Kijavítani azt tudjuk, amire magunk jövünk rá. Tudom, sokszor nehéz szólni, de a legnehezebb nem szólni!

Életem meghatározó 10-12 éve volt, amit a X. Cserkészkerület építésében együtt töltöttünk. Az első foga- dalomtételt, a gödöllői emléktábort, a pápalátogatást, a MC Verecke–Ópusztaszer vándorlást, a MET 2000-t nemigen lehet elfelejteni. De lehet, hogy többen csak az új haza határáig juthatunk. Elfoglalása fiatal cserkész- testvéreinkre vár. Ismerem sokukat, elkötelezettségüket, biztos vagyok benne, hogy a megújuló cserkészet formálói lesznek. A felelősség immár teljesen az övék!

Jó munkát!

Kádár Jenő
főtitkár

Vándoréveink az Ostrom utcától a Wekerletelepig

Mint kerületünk vezetőségének legrégebben szolgálatot teljesítő tagja szeretném felidézni röviden múltun- kat.

Ahogy tudjátok az MCSSZ kezelhetetlenné duzzadt első kerülete 1992. júniusában vált ketté, ekkor szüle- tett meg X. Cserkészkerületünk. Cserkészéletünk gyökerei azonban ennél jóval messzebbre nyúlnak vissza. Érdemes erről is megemlékeznünk, hiszen az I. Cserkészkerület tisztségviselőiként szerzett gyakorlatunkra, tapasztalatainkra eredményesen támaszkodhattunk, amikor önállóságunkat elnyertük.

Vándorutunkat szeretném felvázolni, ami ide vezetett.

1989 szeptemberében, a javában szervezkedő I. Cserkészkerület vezetősége az Ostrom utcában helyezkedett el. Egy neves intézmény elegáns tárgyalótermében kaptunk átmeneti szállást. Tudtuk, hogy nem maradhatunk itt sokáig, de nem sejthettük, hogy mennyire meghatározó lesz életünkben az a közismert tény, hogy emberek lévén, „nincs a földön maradandó városunk”.

Örültünk, hogy fedél van a fejünk fölött, kulturált körülmények között fogadhatjuk kérdéseikkel, problémáikkal hozzánk forduló cserkésztestvéreinket. Szép számban jöttek az újonnan alakult, alakulóban levő, vagy alakulni kívánó csapatok vezetői, sohasem unatkoztunk. Amikor a termet éppen tulajdonosai akarták használni, az intézmény előcsarnokában néhány szép dísznövény társaságában kuporogva beszéltük meg teendőinket, az érdeklődők ott is könnyen megtaláltak.

Alig több mint egy fél év múltán megköszönhettük a vendéglátást, elköltözhettünk a Rezső téri Magyarok Nagyasszonya templom masszív baloldali tornyának legfelső emeletére, amelyet a plébánia cserkészlelkű plébánosa bocsátott rendelkezésünkre. Ügyes cserkészkezek hamarosan felvezették a kapucsengőt, volt asztalunk és szekrényünk, néhány székünk, örömmel fogtunk munkához, fogadtuk látogatóinkat. Egy-egy ügyeleti délutánon jó néhányszor fel-le szaladgáltunk a hosszú lépcsősoron, hiszen a kaput zárva kellett tartanunk. Jó frissítő testgyakorlás volt, nem bántuk. Csak a nehéz, öreg kapu fáradt zárja és súlyos kulcsa mondta fel néha a szolgálatot. Amikor végképp nem boldogultam velük, a kis ablakon kiadtam a kulcsot a nálam jóval markosabb látogatónak, és előbb-utóbb mindenki bejutott.

Ott a magaslati levegőn szépen hízott irattárunk, örömmel rakosgattuk az új dossziékba csapataink életét dokumentáló iratainkat, és itt látott napvilágot első körlevelünk is. Nyáron sültünk, ősszel fellélegeztünk, aztán fáztunk, majd dideregtünk, kibírtuk, amíg lehetett. A kiadós őszi esők alaposan becsurogtak tornyunkba, a zord nappalok és még zordabb éjszakák finom jégréteggel vonták be az egyik falat. Menekülnünk kellett annál is inkább, mert tavaszra voltak beütemezve a felújítási munkálatok.

Mennünk kellett, de hová?

A 270-es sz. Hajnal Cscs. parancsnoka segített ki nagy bajunkból, felajánlotta csapatotthonukat. Ez valaha a református egyház Julianna iskolájának tágas ebédlője volt, az általános iskola akkor nem használta, így a cserkészek birodalma volt, a mellette levő kényelmes szoba a parancsnoki iroda. Beköltöztünk megkönnyebbülten, hálás szívvel, használhattunk két íróasztalt és egy szekrényt, a központi fűtésnek az alagsori helyiségen átfutó csövei gondoskodtak a melegről. Igaz, hogy néha több-kevesebb vizet zúdítottak ránk; de ilyenkor csak egy kicsit átrendeztük bútorainkat, míg szakértő kezek meg nem szűntették a csöpögést, csurgást. Csak az első helyi áramkiesés ért minket váratlanul, aztán felszereltük magunkat gyertyákkal és gyufával. Nyugodt életünk hosszabb időre biztosítottnak látszott. Itt önállósodtunk 1992. június 13-án.

Azután váratlanul vége szakadt jó sorsunknak, mert az iskolának lehetősége nyílt a gyermekétkeztetés meg- szervezésére. Ez természetesen nagyon jó dolog volt, csak éppen megint hontalanokká váltunk.

A csapat helyet kapott a református templom tornyában. Jólelkű parancsnoka ide is meghívott bennünket, de sajnos, nem vehettük igénybe vendégszeretetét. A kissé nyaktörő keskeny falépcső és a kicsi helyiség semmiképp sem tette volna lehetővé munkánk folytatását.

1995 tavaszán mennünk kellett, de hova?

Az angyalföldi általános iskola cserkészcsapatának (1370-es sz. Néri Szt. Fülöp Cscs.) parancsnoka hívott meg a KDNP tágas helyiségeiben levő kényelmes otthonukba. Boldogan csomagoltunk, és költöztünk át a nap- sütötte barátságos belső szobába, ahol két íróasztalt és szekrényt is kaptunk. A csapat is, mi is használhattuk a mellette levő kisebb szobát és a hatalmas tárgyalótermet, és hamarosan otthon éreztük magunkat.

Fogadóóráink rövid, de fontos közmunkával kezdődtek: vezetőtisztünk az utcát söpörte föl, hogy látogatóinknak ne kelljen szeméthalmokon átlábalniuk, gazdasági vezetőnk a belső helyiségekben tevékenykedett söprűvel, szemétlapáttal, ellenőrünk a házigazdák széthagyott kávéscsészéit tette tisztába – már amelyik túléltebenne elnyomott csikkek parazsát –, eltüntette az asztalról a kiömlött kávé nyomait. Néhány perc múlva elkez- dődhetett a komoly munka.

Biztonságban, jól éreztük magunkat, tettük dolgunkat, amiből mindig bőven akadt. Aztán becsapott az első villám.

Ismeretlen tettesek szétzúzták a bejárati ajtó biztonsági zárját, pótlását a házigazdák nem tartották szükségesnek, csak egy egyszerű kulcs védte már az egész berendezést. Bizonytalanságot keltett életünkben az is, hogy a hétvégekre boldog-boldogtalannak kiadták a helyiséget, állítólag igen megbízható fiataloknak. A hátrahagyott szemétdombokkal még csak megbirkóztunk, de komoly sebet ütött a minket befogadó csapaton is, rajtunk is, hogy ismeretlen tettesek betörtek a csapat lakattal bezárt szertárába, alaposan megdézsmálták, és elvitték kis kincsünket, asztali másológépünket is, amely nagyon megkönnyítette egyre szaporodó papírmunkánkat. Nehezen spóroltuk össze az árát, pótolni nem tudtuk.

További fenyegető jelek is mutatkoztak: befizetetlen villany-, gáz-, telefonszámlák, fizetési meghagyások; ezeket csak összegyűjteni tudtuk, elintézni nem.

A hosszú, világos nyári napok ügyeleteinek során észre sem vettem, mikor kapcsolták ki a gázt, a villanyt, a telefon. Úgyis rossz volt, nem hiányzott. Ősszel még segített a jó meleg pulóver, de később a gyertyafény mellett kabátban, sálban végigvacogott ügyeletek és megbeszélések ráébresztettek arra, hogy megint csomagolnunk kell, fel kell kerekednünk, méghozzá gyorsan. (1998)

Akkor kerültünk ide (1999. jan.), és kaptunk engedélyt a l33-as sz. Cscs. fenntartó testületének elnökétől, mindig segítőkész plébános urunktól arra, hogy itt letelepedjünk. Boldogan költöztünk be mostani szobácskánkba, hamarosan elkészült kis íróasztalunk, karcsú polcos szekrényünk, megkönnyebbülten elhelyezkedtünk világos, meleg, barátságos fészkünkben. Végre ismét biztonságban érezhettük és érezhetjük magunkat, tehetjük dolgunkat. Ehhez az is hozzájárul, hogy sikerült egy új másológépet beszereznünk. Elegáns, zárható ládát kapott, éppen befér az íróasztal alá. Úgy gondoltuk, hogy ott zavartalanul meghúzhatja magát, amikor éppen nincs szolgálatban. Tévedtünk. Éles szemek ott is rátaláltak, néhányszor felfeszített tetővel ásított rám, amikor az ügyelet kezdetén kicibáltam rejtekéből. Szerencsére a gépnek nem esett baja, csak a papír fogyott villám- gyorsan, no meg a festék. Most már 3 lakat őrzi, reméljük, hogy meg is tudja őrizni. Érthető, hogy féltjük.

Ez volt az első meglepetés letelepedésünk óta, komoly baj nem történt.

Még egy alkalommal látogatta meg otthonunkat egy hívatlan vendég. Gondnok urunk egy napon azzal fogadott, hogy feltörték szekrényünket. A helyi fiatalok egy táncos rendezvénye alkalmával surrant be az idegen, felfeszítette a szekrény ajtaját, kiemelte lezárt fa ládikánkat, amelyben nyilván sok pénzt remélt találni. A mos- dóban felpattintotta tetejét, de kövér bankó kötegek helyett üres igazolványokat talált benne. Szerencsére ezek- re nem volt szüksége, mert nekünk nagyon is van. Még mulattunk is egyet a pórul járt betörőn, a zárat megjavítottuk. Komoly baj nem történt.

Jól érezzük magunkat itt, jut hely az őrsvezető és segédtiszti tanfolyamok tartására, kerületi kiscserkész foglalkozásokra, közgyűléseinket is itt rendezhetjük meg. Ha munkánk sokasága és itt tölthető időnk rövidsége megköveteli, befogad a 2-es sz. Sík Sándor Cscs. otthona.

Az évek folyamán kitörölhetetlenül bevésődött tudatunkba a már említett tény, hogy „nincs a földön maradandó városunk”. Ugyanakkor megtanultuk, hogy változhat tevékenységünk helyszíne, változnak feladataink, de Isten segítségével és a magunk önfeláldozó, fáradhatatlan munkálkodásával sok nehézséget le tudunk győz- ni.

Tapasztalataink erősítsék a következő tíz év folyamán a kerület vezetésében tevékenykedő cserkésztestvéreinket. Egyenesebb utat, kevesebb buktatót kívánok nekik és

Jó munkát!

Dr. Ballenegger Zsuzsanna
ügyeleti titkár